Tóth Kinga: Írmag/Offspring
Tóth Kinga munkássága rendkívül sokszínű, médiumokon, nyelveken és határokon átívelő; a magyar mellett angolul és németül is ír, prózával és költészettel is foglalkozik. Az elmúlt években számos, a világ különböző pontjain megrendezett művészeti fesztivál vendége volt (megfordult például Belgrádban, Párizsban, Zürichben, Iowában). Művészete nemcsak szövegekből építkezik, hiszen a hang, a vizualitás és a performativitás szintén meghatározó alkotásaiban. Egyik legfrissebb munkája, a 2020-ban megjelent Írmag/Offspring is ennek jegyében készült: egyszerre fotókönyv, művészkönyv és (vizuális) verseskötet, performanszok és hangköltemények hordozója, és bizonyos mértékig még a zine-ek világát is megidézi. A mű intermediális (vagy inkább hibrid, hogy finoman előre utaljak a versek egyik legfontosabb motívumára) természete miatt nem helytálló hagyományos könyvként tekinteni rá, a „hordozó” sokkal találóbb kifejezés.
Írmag. Archaikus kifejezés, jelentései utolsó darab, leszármazott vagy egyetlen példány. Amennyire archaikusan hangzik, annyira dörgedelmesen is, bibliai kontextusban mindig a bűn és a megtorlás jegyében elkövetett pusztításhoz kapcsolódik. Végzetes leszámolások, egy egész nép vagy földrész kiirtásának kíséretében hangzik el, például Ézsaiás könyvében olvasható egy jövendölés Babilónia (mint a pogányság fellegvára, az egyistenhit ellenpólusa, a zsidó nép ellensége) pusztulásáról. Eszerint az Úr egyszer elsöpri teljes Babilóniát, és vadvizes mocsár teszi területét, lakóit kiírtja – írmagjuk sem marad, írja Ézsaiás próféta (a református új fordítás szövegezésében). Az apokalipszis élményét, az ember kizsigerelő, végzetes kapcsolatát a Földdel, amely köré a hibrid mű egésze szerveződik, még erősebben előre vetíti a kifejezés, ha az írmag etimológiájára is vetünk egy pillantást: az ír szócska régen nemcsak végsőt, utolsót, hanem gyökeret is jelentett. A gyökér azonnal bevonja az értelmezésbe a föld képzetét, tehát az utolsó ivadék, példány kérdése szükségszerűen elválaszthatatlan attól. Ahogyan a bibliai látomásban az Úr nemcsak a lakosokkal számol le, hanem még Babilónia földfelszínét is terméketlenné teszi. Súlyos asszociációkat és komoly elvárásokat keltő cím, mely úgy tapad a kötet egészére, mint kiadós eső után lábbelire a zsíros, fekete föld – nehéz tőle szabadulni.
Az Írmag esetében az egyik legfontosabb referenciaként a 2019-ben, a Typotex Kiadó gondozásában megjelent extrodaesia – Enciklopédia egy emberközpontúságot meghaladó világhoz említhető. Mind az extrodaesia, mind az Írmag kétnyelvű, a szövegek angol fordításban is olvashatók, illetve mindkét mű az az ökológiai problémák, a világ antropocentrikus értelmezésének kritikái köré szerveződik. A szerzők a vizualitást és a textualitást ugyanakkora hangsúllyal kezelik, de ezeken felül számos más hasonlóságot is fel lehet fedezni. Mintha mindkét könyv alkalmazkodni akarna a megváltozott környezeti viszonyokhoz – az emberközpontú világon túlmutató új létformákat, a klímaváltozásra, az ökológiai válságra adott reakciókat nemcsak tematikusan jelenítik meg, hanem a könyvek maguk is hibrid tárgyakká válnak. Az extrodaesia egyszerre az újrealista filozófiák fogalmainak szótára, képzőművészeti alkotás és verseskötet. Szócikkein, prózaversein és vizuális betétjein keresztül elméleti kapaszkodót és kritikai megközelítést kínál az antropocénhez, vagyis ahhoz a földtörténeti korszakhoz, amelyben az emberiség a korábban befolyásolhatatlannak tűnő természeti és geológiai folyamatokba képes beleszólni, azokat saját követelései szerint formálni. A kollaboráció mindkét mű esetében meghatározó – ahogyan az extrodaesia szócikkei és prózaversei is több mint egy tucat hazai írótól, költőtől és elméleti szerzőtől származnak, úgy
az Írmag is együttműködésen alapul. A könyvben nemcsak Tóth Kinga, hanem más szerzők fényképei is szerepelnek, illetve a QR-kódok segítéségével elérhető performansz felvétele, valamint a hangköltemények is közös alkotói folyamatok eredményei. Egy másik párhuzamként említhető, hogy mindkét kötet fiktív tájak topográfiáit mutatja be. Míg az extrodaesia esetében Süveges Rita képzőművész „vaktérképeivel” együtt tájékozódhatunk az újrealista filozófiák alapfogalmairól, addig az Írmag fotóin keresztül egy nőalak tájszemléjét követhetjük végig. A távolról érkező, a megfigyelő, a terepet felmérő kutató szerepében maga a szerző, Tóth Kinga jelenik meg.
Az alappilléreket a versek és az azokkal párhuzamosan futó, saját narratívával rendelkező fotósorozat adják, vagyis az ismeretlen nőalak misztikus sétája a természetben, találkozásai a mohás sziklafalakkal, a télben nyugvó tájakkal. Szerkezete mégis széttartó, mert az egy téma köré szőtt szövegeket és a képi történetmesélést olykor szorosan, de gyakran inkább lazán kapcsolódó, paratextusokkal jelölt betoldások, újabb vizuális és hangbetétek szakítják meg – ezek a Markerek, Vizuális költészet, Hangköltészet, Videók vagy a Studió elnevezéseket hordozzák. Ezeken felül a szövegeket és az alak lassú vonulását időnként megszakítják a versekből kiemelt egysoros részletek és az azokat kísérő fotók. Ezek az oldalak megtörik a képi narratíva természetes ritmusát, és a könyv többi vizuális elemével ellentétben illusztrációként, nem pedig önálló tartalommal rendelkező képként működnek. Az Írmag tehát több irányba terjeszkedik, és
a kohézióteremtés gesztusaként értelmezhető, hogy a versek számsorral vannak ellátva.
A Markerek – ahogyan a címadó kifejezés is utalhat erre – vizuálisan és tematikusan meglehetősen elkülönül a könyv egészétől. Míg a fotókat egy narratíva szervezi egymás mellé, addig ezeket a nagyon tág asszociációkat ébresztő, színes grafikákat nehéz mind egymáshoz, mind a hibrid könyv alapkoncepciójához kapcsolni. Mintha mások beszélgetéseiből elkapott félmondatokat, zárt ajtók mögül kihallgatott, kellőképpen félreértett gondolatokat, ébredés utáni első, félig tudatos kuszaságokat látnánk színes rajzokká elevenedni. Mi kapcsolja össze ezeket a képekké formált (egyébként megkapó, önmagukban is érdekes, a zine-ek világára hajazó) gondolatkísérleteket a versekkel, vagyis az éghajlatváltozás okozta perzselő forrósággal, a zárt szobákkal, ahová „a klímaberendezés nem engedi be a valóságot”?
A Vizuális költészet egységben hangutánzó mondatszavak, emberi artikulálatlan hangok ábrázolása látható egy hagyományos írógép tipográfiáját megidéző betűtípussal. De az írógépszalag mintha elcsúszott volna, így a betűk, hangok, valamint az amorf formák vagy éppen hangképző szervekre, anatómiai rajzokra hajazó apró grafikák nem tiszta, hanem nyomdafestékfoltokkal tűzdelt lapokra kerültek volna. Máskor úgy tűnik, mintha elmosódó zaj leképezését vagy egy ismeretlen nyelv képi kódolását látnánk. A Markerek esetében megfogalmazott észrevétel azonban esetükben is érvényes: a képi versek inkább önálló alkotásokként működnek, és kevéssé kapcsolódnak azokhoz a témákhoz, amelyeket az Írmag cím előrevetíthet.
A Hangköltészet szakaszban egymás után három nyelven, angolul, németül és magyarul hangzik el a kötet néhány verse, experimentális, zajzenei kísérettel. Zörej és szöveg együtt mindenképpen érdekes egyveleget alkot, de az önálló versekként is megjelenő szövegek másodszorra kissé redundánsnak hatnak. Ezúttal némi hiányérzet is keletkezik a befogadóban; mintha Tóth Kinga elsiklott volna a szöveg hangzáslehetőségeinek kiaknázása mellett. Míg a képversek esetében vizualitás és szövegszerűség termékenyen fonódnak egymásba, a felolvasott versek és a kísérleti zene párhuzamosokként haladnak egymás mellett – képtelenek összeérni.
A Videók fejezetben QR-kódokat és linkeket találunk, amelyek három felvételhez és Tóth Kinga Silvia Rosani hangművésszel, zeneszerzővel közösen készített performanszához vezetnek el. Az alkotásokat a kukorica motívum köti össze, a videók különösen kísérleti jellegűek, szuper plánban járják körül a gabonanövényt különböző állapotaiban – félig, egészen kipattogtatott, illetve égetett kukoricaszemek láthatóak, amelyek felnagyítva szinte teljesen felismerhetetlenné válnak.
Az Írmag utolsó egysége a Studió, amely, ahogyan a cím is sugallja, „műtermi” fotókat jelöl bomló, rothadó vagy éppen elszáradó növényekről. A fotók vizsgálódó jellegét, a közeli beállításokat tekintve nem nehéz valamiféle tudományos megfigyelésre asszociálnunk. A herbáriumról, üvegcsékbe zárt virágokról vagy a sejtelmesen bepiszkolt fóliakesztyűről készült fotók is ezt erősítik meg. Míg a korábbi blokkok értelmezésénél szaporán gyűltek a miértek, hogy hogyan is kapcsolódnak a kötet egészéhez, a Studió fotóiban sok minden összeér. A kukoricacsuhé mint vizsgált objektum visszacsatolás a versek és kiváltképp a videók legfontosabb, már említett motívumára. A szintén kukoricacsuhéból készült kollázs az írógép tipográfiáját megidéző betűivel a képversek továbbgondolásaként is értelmezhető. A bomló banán és hajcsomó mellé helyezett bomló banán, valamint a műanyagháló kettőse jól testesíti meg a versek egyik legfőbb tárgykörét, a szintetikus és organikus anyagok végső harcát („vissza nem megy az óra csak a plasztik a tóban”).
A versekben az élhető Föld utolsó órái jelennek meg; egyetlen étekként csak a soha le nem bomló műanyag marad. Kataklizma előtti hamis idill, a pusztítás szomorú, utolsó ünnepélye sejlik fel, ahol méreganyagoktól szennyezett, habzó víz van terítéken. Mókusok, nyulak, őzek rezignáltan kortyolnak, hogy azután tajtékzó szájjal, mégis nyugodtan hulljanak el. A békés kimúlás Lars von Trier Melankóliájának képkockáit idézi fel (élvén a szerző gesztusával, filmes példát hozok a szemléltetés kedvéért). Az oktopusz című versben már az apokalipszis után szükségszerűen bekövetkező metamorfózis élményeit írja le, a valaha emberként létező, már nyálkát termelő és uszonyt növesztő lény alkalmazkodását megváltozott környezeti viszonyaihoz.
Azonban furcsa feszültség húzódik meg a két legnagyobb egység, a titokzatos nőről, az írmagról készült fotók és a versek között – az előbbiek funkciója számos kérdést vet fel. A nő a fotókon hol kopárabb, hol üdén zöldellő néma dombok, kérges törzsek között kémlel, hallgatja a táj sustorgását. A fókusz az ő tekintetére helyeződik, a képek annak élményét rögzítik, ahogyan érzékeli, befogadja a természetet.
A felvételek különösen esztétizálóak, öltözete összhangban áll a táj színeivel. A versekből kibukó brutalitásnak („elakad a váll, anyáink kivéreznek”), a posztapokaliptikus élményeknek („a régióban elhagyott járművek / selejtes telefonok mutatják / elmúlt tartózkodási helyeiket”) vagy éppen az új létformák nehézségeinek („apahasban vannak az újak nem kell / kapszuláinkat használni csikóhalapa szül / hordja ki műanyag borításod”) nyoma sincs. A természet sokkal inkább külsődleges tárgyként, puszta díszletként tűnik fel, vagy éppen olyan jelenségek együtteseként, mint ami a tudomány eszközeivel és módszereivel megismerhető, történései számszerűsíthetőek. A női figura megfigyelői, kutató szerepére a hosszú, film noirokat megidéző kabátja csak ráerősít. Márpedig pont ez az attitűd, a természet „háttérképként” vagy skálázható fenoménként való elgondolása járult ahhoz hozzá, hogy az emberiség mind a mai napig szükségszerűnek tartsa a természet végzetes kizsigerelését saját fenntartása érdekében. Komoly ellentmondás érződik tehát a versek és fotók között.
Az antropocén körül kialakult diskurzus másik legfontosabb bírálata, hogy az továbbra is az ember helyzetét és szerepét helyezi a középpontba, ezen keresztül újfent önmagát tematizálja, miközben a humán környezeti beavatkozások következményeit a teljes élővilág elszenvedi: a flóra, a fauna, a vizek stb. Mintha a képek szintjén Tóth Kinga is az emberközpontú világnak ebbe a pszeudo-kritikai vonulatába simult volna bele – a fotók esetében a hangsúly valójában csak a humán nézőpontra, a szerzői jelenlétre, az utolsó példányt megtestesítő rejtelmes nőre vagy a jövőből érkező kutatóra helyeződik. Továbbá, ha az alak – ahogyan a cím is sugallja – utolsó létező emberként, és nem egy térben, akár időben is távolról érkező, a Földet megfigyelő kutatóként tűnik fel, az élmény dramatikussága, a természetre utaltság,
a kiszolgáltatottság, a végsőkig felfokozott magány érzete hiányzik. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy a nő valamiféle transzcendens kapcsolatban áll a természettel, időnként karjait széttárva harmonikusan próbál eggyé válni a fákkal, dombokkal. Ez viszont elüt a kötet alapkoncepciójától, s felveti azt a kérdést is: az utolsó élő ember élete valóban ennyire konfliktusmentes lenne?
A pusztulófélben lévő világ dokumentációja kapcsán Kaszás Tamás képzőművész Az emberiség nyomában című fotóarchívuma említhető. Kaszás, ahogyan a cím is jelöli, „fiktív” leltárat készít az emberiség utáni világról: a civilizáció romjairól, az élővilág megmaradt példányairól. Kaszás fotói sem kevésbé esztétizálóak, de tényleg csak a hátrahagyott nyomok rögzítésére törekednek, így azok valóban éles vízióként működnek. A disztópikus tájakról, elhagyatott használati tárgyakról készült kompozíciók az emberiség ellentmondásos, egyszerre romboló és mégis mindent otthonossá tévő működését épphogy a jelenlét, a személyesség hiányán keresztül ragadják meg.
A disztópia apropóján muszáj kitérni az Írmag másik, bár jóval kevésbé problematikus pontjára. A versek mellett helyenként megjelenik egy-egy rövid idézet a Dark című, sci-fi és thriller műfaját súroló sorozatból, illetve Tarkovszkij Sztalkerjából. Sőt, még egy Kim Dzsongun újévi beszédéből vett sor is rejtőzik a szövegek között. Az egyébként is sokfelé terjeszkedő, (mozgó)kép–hang–szöveg tengelyek között lavírozó mű tehát tovább sűrűsödik a popkultúra éppen zajos sikert arató egyik sorozatából vagy a tudományos-fantasztikus filmek említett alapműveiből vett utalássokkal. Tóth Kinga különböző alapanyagokkal dolgozik, de időnként nem találja el a tökéletes állagot; az eredmény néha túl lágy, néha túl tömör.
A fenti megállapítás a szövegeire azonban nem érvényes, esetükben a massza épp megfelelő sűrűségűvé áll össze. Verseiben az egyénitől jóval tágabb perspektívát nyit, ember és környezet megbomlott viszonyának baljós következményeit boncolgatja, valódi önkritikát gyakorol: „akik megmaradtunk és megváltoztunk, kapaszkodni próbálunk leuraltjainkhoz” (kiemelés tőlem). A természet, az élővilág ezekben nemcsak a meditatív séta dekorációja, az emberi lét néma elszenvedője, hanem lüktető, lázadó entitás: „madarak meggyújtott ágakkal / csőrükben égetik a füves területeket”. A növényvilág felett nem dominálni akar, hanem hozzáidomulni („üvegházban puhulunk beengedjük / a felerősített fény- és vitaminadagot / bemutatjuk növekedési mutatóinkat”). A túlélés és a környezeti károk helyreállításának lehetőségeit kutatja, tájsebek gyógyítására törekszik: „agyagba mártott fonalakkal foltozzuk a krátereket”. Sőt, a jóvátétel érdekében a teljes önfeladásról, önmeghaladásról ír: „szerveinket visszaadjuk a földnek / hogy tenyerünkben új magot teremjen”.
Az Írmag fontos kísérlet, s ezen nemcsak a formai sajátosságokat, a határátlépéseket vagy a hibrid vonásokat értem. A szövegtestben a természetet kiszipolyozó emberi magatartás katasztrofális következményei, vagy a posztapokaliptikus élet lehetőségei plasztikus és erős képek formájában tűnnek fel. Az eljövendő világ lehetséges jelenetei letaglózóan elevenek, a sorok másodpercek töredékei alatt élő képekké formálódnak – nehéz elfelejteni őket, csukott szemmel is ott lebegnek a recehártyán. Azonban a hibrid mű egyik legnagyobb erénye, hogy nem áll meg a kritika, illetve a víziók puszta felvillantásánál. Alternatívák, új magatartásmódok után kutakodik az alkalmazkodás jegyében: „a nagy víz összeszedi a sokéves tejeszacskókat, mi pedig nedveinkkel nagy / függönnyé ragasztjuk őket, sokkarú úszós ember-halak, ez a mi éjszakánk. egycsápunkkal / röptetjük egymagainkat, táncolunk félig a fenti rétegekben, sikerül összekapaszkodni, / amit eddig nem értünk el, megérkezett az új lélegzéssel”. S megnyugtató, hogy Tóth Kinga mindezt közösségben képzeli el, verseiben konzekvensen többes szám első személyben szólal meg. Sajnálatos hiány azonban, hogy mindezek vizuálisan nem tükröződnek. A számonkérés nem jogtalan, mivel egyértelmű, hogy a könyv vizuális részei nem puszta illusztrációkként, hanem nagyon is sajátos narratívával rendelkező, a versekkel egyenrangú egységekként szerepelnek. Az említett pontok nemcsak a talányos nőalak tájszemléjének dokumentációjából, hanem a Markerek, a Studió vagy a Vizuális költészet egységeiből is hiányoznak.
Tóth Kinga: Írmag/Offspring, YAMA BOOKS, 2020
(Megjelent az Alföld 2021/11-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Szurcsik József munkája.)
Hozzászólások